Röviddel azután, hogy szeretett border collie kutyánk, Alice itt hagyott miket, megtudtuk, hogy a ráktípus, amely elvitte őt, a hemangiosarcoma, valójában a kutyák rákos megbetegedéseinek egyik legagresszívebb, gyógyíthatatlan formája. A túlélési idő nagyban függ a daganat méretétől, az egy évnél tovább tartó túlélés esélye pedig kevesebb mint 10%.

Visszagondolva, ha többet tudtunk volna a betegségről, Alice sokkal tovább élhetett volna a betegségével, mivel a korai diagnózis kulcsfontosságú. Egyszerűen csak nem voltak meg az alapvető ismereteink a betegségről, a tünetekről, valamint az ultrahangos, vagy egyéb szűrési lehetőségekről. Borzasztó felismerés volt ez, amelyet különösen nehezített az, hogy ha TÖBBET TUDTUNK volna a betegségről, a kimenetel egész más lehetett volna. Emésztett minket a bűntudat és a szomorúság.

Százával kaptuk az üzeneteket Alice halála után, emberek a világ minden pontjáról nyilvánították ki a részvétüket. Kutyatulajdonosok a világ minden tájáról megosztották velem a SAJÁT szívszaggató hemangiosarcomával kapcsolatos történeteiket. Meg kell, hogy mondjam, meglepődtem és elkeseredtem: Rengeteg kutyatulajdonos megy keresztül ugyanazokon a szörnyűségeken a kutyáikkal, akik ugyanolyan felkészületlenül és tájékozatlanul szembesülnek a halálos diagnózissal, mint annak idején én is. Ilyen nincs! Teljesen megdöbbentem.

Ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálok valami hasznosat tenni, és létrehoztam az Alice-Ribbon-Projektet, emléket állítva szeretett Alice-ünknek, hogy valami értelmet leljünk korai halálában. Segíteni akarok másoknak!

A jelenlegi Alice-Ribbon irányelvek és eszközök nem arra szolgálnak, hogy túl borúlátó képet mutassanak, hanem, hogy felhívják a világ kutyatartóinak figyelmét a kutyák rákos megbetegedéseire, tájékoztassák őket a megelőzésről, a rendszeres állatorvosi szűrésekről, a tünetekről, és a kezelési lehetőségekről, amelyek segíthetnek, hogy a kutyák túléljék ezt a kegyetlen betegséget.

Mivel nekünk éles helyzetben kellett mindenről tájékozódnunk, amikor nehéz döntéseket kellett meghoznunk Alice terminális gondozásával kapcsolatban, szeretnék ahhoz is forrásanyagokat szolgáltatni, hogy milyen lehetőségek vannak legjobb barátunk életminőségének javítására az élete utolsó időszakában.

Szeretném, ha kutyáink a lehető legjobb ellátást kapnák a betegség előtt és után, valamint az utolsó hetekben, hónapokban. Szeretnék minden kutyatulajdonosnak elég információt biztosítani ahhoz, hogy részese tudjon lenni az egészségügyi ellátásnak, hogy kutyáink a lehető legjobb orvosi ellátást kapják.

A végzetes diagnózisról, a gyászról, és a terminális gondozásról való beszélgetés érzelmileg túlterhelt kutyatulajdonosokkal egyáltalán nem egyszerű az állatorvosok és egészségügyi dolgozók számára; az ügyfélkommunikáció pedig – egyelőre – nem része az egyetemi tanterveknek. Az interneten rengeteg érdekes adat elérhető a kommunikációs készségek fejlesztésére egészségügyben dolgozók számára, hogy ők is és a betegek is kevésbé érezzék magukat kellemetlenül ezekben az érzékeny helyzetekben. Az Alice-Ribbon weboldalán fellelhető egy eszköztár, amelyet az AAHA (Amerikai Állatkórházak Egyesülete) állított össze. Ez nem csak szakmabeliek számára érdekes!

A diagnózis után teljesen elveszettnek, tanácstalannak, és tájékozatlannak éreztem magam.  Az információgyűjtés egyetlen gyors módja az internetes keresés volt. Mégse éreztem magam biztonságban: Az internetes kereséssel az a baj, hogy sok forrás elavult, nem megbízható, vagy akár ellentmond egymásnak. Ezért határoztam el, hogy létrehozok egy adattárat, amely a kutyáknál kialakuló rákos megbetegedéseket mutatja be több szempontból szakértők segítségével, hogy a lehető megbízhatóbb forrásokat tegye könnyen elérhetővé.

Bár a Világháló – beleértve ezt az oldalt – remek forrás, nem helyettesítheti azokat a tudnivalókat, amelyeket az állatorvostól elsőkézből kapunk.

Én nem vagyok állatorvos, nem rendelkezem egészségügyi háttérrel sem. Ezért dolgoztam együtt a svájci Hünenberg AOI (Állatonkológia és képalkotás) Központtal, hogy az általam gyűjtött és ezen a weboldalon bemutatott információk megállják a helyüket egészségügyi szempontból is. Külön szeretném megköszönni a segítséget Dr. B. Kaser Hotz-nak és Dr. I Flickingernek, nélkülük ez a weboldal nem valósulhatott volna meg.

Amikor bármi érdekesre hivatkozom az internetről, megadom a linket, hogy az olvasó is jobban elmélyedhessen a témában.

Mindenekelőtt azonban azt javasoljuk az állattartóknak, hogy beszéljenek az állatorvosukkal. Az itt összegyűjtött információ mindössze forrásként és további kutatás alapjául szolgál, hogy mindenki elég tudással rendelkezzen ahhoz, hogy a jó kérdéseket tegye fel; ugyanakkor azonban nem meríti ki a témát. Szintén nem reklám a hünenbergi AOI Központ számára. Kérjük, hogy használja a saját ítélőképességét a weboldal olvasása során és a  háziállata(i) számára a legjobb döntést hozza meg.

Amellett, hogy csodálatos családi kutya voltál, igazi csodakutya lettél a dog dancing sportban, annak ellenére is, hogy csak három és fél évesen kezdtünk tréningezni veled.

Minden csak egy véletlennel kezdődött. Nem voltál egyszerű személyiség, nem volt kenyered a mindennapi engedelmesség. Egyik kutyaiskolából a másikba jártunk, mégis úgy tűnt, semmi sem segít. Jelentkeztünk egy obedience csoportba, de mit ad Isten, a kurzus már betelt. Csak egy szabad hely volt elérhető a dog dancing tanfolyamon – „ki tudja, mi ez, de tegyünk egy próbát” gondoltam. Te pedig – vannak még csodák! – imádtad; és én is. Már a kezdetektől megmutatkozott rendkívüli tehetséged. Elkezdtünk gyakorolni és tréningezni, klikkereztünk – pusztán szórakozásként, de micsoda móka volt!

Drága Alice, hihetetlen tehetségeddel és a tréningjeink során tanúsított szenvedélyeddel forradalmi változásokat hoztál a dog dancing sportban – a HTM és a freestyle kategóriákban egyaránt. Fontos örökséget hagytál hátra ebben a kutyás sportban. Bebizonyítottad, hogy magas nehézségi fokkal és pontossággal, valamint egy olyan felvezetővel, aki kiemeli és segíti a kutya mozgását (ahelyett, hogy ő lenne a középpontban, a kutya pedig csak egy kellékként van ott), ez a csodás kutyás sport része lehet a magasszintű sportoknak. A képességeiddel – amely a tehetséged és hosszú közös tanulás eredménye volt – megmutattad, hogy a dog dancing több mint szórakozás és cuki időtöltés, és több mint látványos trükkök sorozata zenés kísérettel.

Bár a kutyák nem tudnak táncolni, úgy hiszem, hogy mi meg tudtuk mutatni, hogy egy gondosan megtervezett művészi koreográfiával a kutya és felvezető be tud mutatni szép, elképesztő, és szenvedéllyel teli koreográfiákat magas nehézségi szinten úgy, hogy az érdekes és szórakoztató legyen a közönség számára. Még egyszer köszönöm, drága Alice, hogy ennyi embert megfertőztél ennek a sportnak a szeretetével.

Minden alkalommal megmutattad a szeretet erejét, bárhol is léptünk ringbe.

Alice és én a kezdetektől elválaszthatatlanok voltunk, majdnem minden pillanatot együtt töltöttünk. Együtt utaztunk, velem jött a munkába az egyetemre (a diákjaim imádták, ő pedig mindig büszkén vett részt az óráimon), együtt tréningeztünk dog dancing versenyekre, és szinte minden díjat megnyertünk, amit nemzetközi szinten ebben a sportban meg lehet. A számtalan díj közül kiemelkedik, hogy 2012-ben Alice megnyerte az Európabajnokságot, 2014-ben 2. helyezett lett a Világbajnokságon, 2016-ban pedig világbajnok lett. Megszámlálhatatlan hegyet másztunk meg Svájcban, számtalan kiránduláson vettünk részt, játszottunk a hóban, alpesi tavakban úsztunk...

Mellettem volt a legnehezebb időkben. Osztozott az örömömben a boldog pillanatok során. Észak, dél, kelet, és nyugat volt ő nekem. Az életem minden gondolata és cselekedete neki szólt.

Az egészsége különösen fontos volt számunkra. Mivel nemzetközi szinten versenyző sportkutya volt, minden lehetséges lépést megtettem, hogy elkerüljük a sérüléseket: a tréningjeinket bemelegítéssel kezdtük, kardio feladatokat csináltunk, nyújtottunk. Rendszeresen vittem állatorvosi és fizioterápiás vizsgálatokra. Soha nem hagytunk ki egy oltást sem és rendszeresen végeztettünk vérvizsgálatot, és minden teszt jó eredményt mutatott – makk egészséges volt. Optimális volt az étrendje: biológiailag megfelelő nyers étrenden élt (BARF), minden szükséges kiegészítőt megkapott. Rendszeresen kozmetikáztam: a szőre csillogott. Szerettük, imádtuk, gondoztuk, a nap 24 órájában. Alice fiatalabbnak tűnt a koránál, fitt volt és boldog.

Hihetetlenül boldogok voltunk együtt – a férjem, én, Alice, és a két fogadott húga, Mona és Lisa.

Néha, mikor különösen boldogok voltunk, megmagyarázhatatlan félelem vett erőt rajtunk, mert „ekkora boldogság nem tarthat örökké...”

És nem is tartott.

Hirtelen érkezett a csapás. 2017 nyara különösen meleg volt, Alice pedig nagyon fáradtnak tűnt augusztus elején. A melegre fogtam a dolgot és csak hagytam őt hűsölni a kertben. Egy nap viszont észrevettem, hogy fehér a nyelve, ami gyakran megesik, ha valaki influenzás. Felhívtam az állatorvost, aki megnyugtatott, hogy biztos a meleg miatt van, azt javasolta, csak hagyjam nyugton pihenni. Így is tettem. Másnap azonban már nem akart enni, de nem mutatta semmi gyengeség jelét; olyan erős volt... Mégis, addigra az ínye is fehér volt. Azonnal állatorvoshoz vittem... perceken belül pedig végstádiumú rákos megbetegedéssel diagnosztizálták a lépén (hemngiosarcoma), amely már meg is repedt. Halálos ítélet.... Folyamatos belső vérzése volt. Az állatorvos azt javasolta, hogy gondolkodjunk el az altatáson. Azt se tudtam, mihez kezdjek. A mennyország bezárult. Egy lavina – hangos, hideg, sötét, és bénító – maga alá temetett minket. Ilyen nincs! Tagadás.

Tanácstalanok voltunk, nem bírtunk tisztán gondolkodni, nem tudtuk felmérni a kapott hír súlyát. Hogy lehet ez? Napokkal korábbal olyan gondtalanul éltünk vele. Egészséges volt, fitt, aktív, mint egy fiatal kutya. Olyan erős kutya volt!

De nem maradt időnk gondolkodni. Azonnal egy szakosodott állatorvosi rendelőbe vittük, hogy megműtsék. A lépét műtéti úton eltávolították, a belső vérzés megszűnt. A másik border collie-m, Lisa, ott helyben adott vért neki.

Csak reagáltunk, vakon követtünk minden utasítást, amit kaptunk, minden magyarázatot elfogadtunk. Minden magyarázat, amit az állatorvostól kaptunk, olyan volt, mintha sűrű ködön keresztül jutott volna el hozzánk, az ismeretlen orvosi kifejezések csak úgy záporoztak a fejünkre. Ismeretlen terület, terra incognita volt ez számunkra: a tájékozatlanságunk miatt nem is tudtuk, mit kérdezzünk. Nem is tudtam, hogy van olyan szerv, hogy „lép”, pláne, hogy mit is csinál, nem tudtam, hogy a hemangiosarcoma a leggyakoribb rák a lépen kutyák esetében.

Meglepődtünk viszont, hogy Alice milyen hamar felépült a műtét után. Mintha újjászületett volna, boldog volt, aktív, könnyed: honnan volt ennyi ereje? Eszembe jutott, hogy talán hibás diagnózist kaptunk, rossz színdarabban játszottuk a szerepünket. Olyan boldogok voltunk, hogy aktívnak látjuk, hogy újra a régi formáját akarja hozni, amennyire a műtéti seb ezt lehetővé tette. Alkudozni kezdtünk a sorssal: „Ha Alice túléli ezt a rémálmot, ezt és azt fogjuk tenni....”

Amint a sebhely begyógyult, 2 héttel a műtét után, kemoterápiára küldtek minket, ami reményt adott. Meggyógyul, és még sok évig velünk marad! A következő csapás azonban akkor jött, amikor megtudtuk, hogy a kemoterápia célja kutyák esetén nem a gyógyulás, hanem a várható élettartam növelése, valamint az életminőség javítása a hátralévő hónapokra. Alice tehát visszavonhatatlan ítéletet kapott. Úgy éreztük, játszik velünk a sors: Düh!

Mégis, tudtuk, hogy ez a vég, bár Alice még tele volt élettel és erővel. Csak annyit akartunk, hogy az utolsó hónapok emlékezetesek legyenek neki és nekünk is. Úgy döntöttünk, nem adjuk meg magunkat a depressziónak. Nem sajnáltuk magunkat, csak bűntudatunk volt Alice miatt. Nagyon különlegessé kellett tennünk az utolsó közös napjainkat. Elfogadtuk tehát a sorsunkat és csináltunk egy bakancslistát. Alice Bakancslistája tele volt olyasmikkel, amiket ő szeretett. A lista hosszú volt és kicsit több mint egy héten keresztül elég sok dolgot tudtunk Alice-el közösen csinálni, olyasmiket, amiket tudtunk, hogy szeret: Ő pedig imádta, mint minden pillanatot a falkájával. Csodálatos volt látni, hogy milyen boldog, fitt, aktív, és élettel teli volt: Olyan erős volt!

A rák azonban nem adott annyit, mint amennyit ígértek nekünk, nem tudtuk teljesíteni a lista minden pontját. Olyan sok pont volt, amit vele együtt akartunk véghez vinni, köztük: „Együtt megöregedni”. 

Azt mondták, hogy Alice kicsit rosszul érezheti magát közvetlenül a kemoterápia után. Az első injekció után nem mutatkozott rajta semmilyen mellékhatás, 10 nap múlva azonban véres volt a vizelete – ennek ellenére fitt volt és jó étvággyal evett. Újra elmentünk az állatorvoshoz, ahol megtudtuk, hogy csak pár napja, vagy talán egy hete maradt hátra. Az utolsó reménysugár is eltűnt: Depresszió és belenyugvás!

Pár nappal később, szeptember 2-án Alice összeesett és nem állt lábra többet: elhagyta az ereje. Az ágyunkba fektettük, ahol csendben aludt mellettünk. Még látszott, hogy élni akar, de a teste már nem tudta tartani a lépést.

Másnap kivittük a kertbe és a hűs gyepre fektettük, ami tetszett neki – még néhány legyet is próbált elkapni. Mégsem tudott többé lábra állni. Nem evett vagy ivott. Ez volt a vég.

Hálásak voltunk azért az utolsó pár napért, amit még együtt tölthettünk vele.

2017. szeptember 4-én éjszaka csendben ment el, otthon, a férjem karjai között.